Már megint azzal kell kezdenem, amivel tavaly: volt sok jó film 2011-ben, de kevés kiemelkedő. Hollywood blockbusterszezonja – egy-két rohadt almától eltekintve, mint a Zöld lámpás – meglepően erősre sikeredett, persze önmagához képest. Az igazán jó filmek most is a kis, „periférikus” alkotások voltak, kiegészülve egy iráni és egy brazil remekművel. Ami külön öröm, hogy az utóbbi évek unalmas, töketlen horror felhozatala után tavaly született két emlékezetes darab is, amelyeknek készítői még emlékeznek rá, hogy mit kell nyújtania ennek a zsánernek. Azért 2012 legyen egy kicsit jobb, ha szabad kérnem…

Az élet fája (The Tree of Life)
Megbabonázó, transzcendens élmény, ami gyönyörű képekkel és bámulatos egyszerűséggel, közérthetőséggel elmélkedik egyébként nehezen megfogható témákról. Megérint, provokál, elgondolkodtad, kérdez – de nem válaszol. Terrence Malick a létezés egy magasabb szintjén áll, mint mi, többiek – de legalább amíg a filmjét nézzük, egy kicsit mi is odaemelkedhetünk mellé.

Fifti-fifti (50/50)
„I have cancer.” „What do you mean you have cancer?” A félig meddig a forgatókönyvíró (Will Reiser) életén alapuló dramady egy 27 éves férfi küzdelmét mutatja be a rákkal. Fantasztikus szereplőgárdával, szépen, giccsmentesen, hitelesen és leginkább: viccesen. Az év legnagyobb filmes pozitív életérzésadagját a Fifti-fiftitől kapod, és ráadásul még a végét sem szúrták el.

Nader és Simin - Egy elválás története (Jodaeiye Nader az Simin)
Simin el akar költözni Iránból, férje azonban nem hajlandó hátrahagyni beteg apját – a nő válni akar, lányuk pedig kettejük között őrlődik. De ez még csak a kiindulási pontja az év legjobb drámájának, amiben hazugság, önfejűség, gőg, vallás, társadalom és moralitás hizlal egyre nagyobbá egy hétköznapi incidenst. Egyszerű, gyönyörű, kisrealista – iráni, de készülhetett volna Európában, vagy akár Magyarországon is. Potom pénzből.

Red, White & Blue
Egy önbecsülés nélküli kurva, egy szadista háborús veterán, egy nyomorult, wannabe rockzenész. A három emberi kommunikációra képtelen véglény véletlenszerű találkozása csakis vérmocskos tragédiába torkollhat, és erről kizárólag ők tehetnek. Nincs, ami megmentené őket egymástól és saját maguktól. Simon Rumley szocio-horrorja az emberi természet sötét oldalára visz – brutális és rohadtul kényelmetlen. (Kritika)

Tropa de Elite 2 – O Inimigo Agore É Outro
Az első részt az Isten városához mérték, és nem is ok nélkül – a második pedig nem kis meglepetésre még jobb lett. Nascimento kapitányt egy balul elsült akció után felfelé buktatják, így végre olyan pozícióba kerül, ahonnan a bűn gyökereire tud lecsapni a tünetek helyett. Gyorsan rájön azonban, hogy sokkal könnyebb az utcákon gengszterekre lődözni, mint a felsőbb körökben a korrupciót kigyomlálni. Ugyanolyan nyers, brutális és intelligens, mint az elődje, viszont komplexebb annál.

The Woman
A legjobb horror mindig az, ami belülről jön (ld. még: Red, White & Blue). Jack Ketchum és Lucky McKee filmje elsősorban nem a torture porn felé kacsintgató (szerencsére CSAK kacsintgató), kegyetlenül véres jelenetek miatt hatásos, hanem mert ennek felszíne alatt érezzük elrohadni az egész emberi civilizációt. És ez kurvára nem esik jól. (Kritika)

Warrior
Tom Hardy maga a két lábon járó, engesztelhetetlen, kérlelhetetlen düh, tekintetétől még Eastwood is összeszarná magát. Az általában kevésbé méltatott Nick Nolte és Joel Edgerton szintén nagyszerűek, csak az ő szerepük kevésbé látványos. Ez a fantasztikus trió viszi a vállán az utóbbi évek messze legjobb sportfilmjét, ami a csúcsra vezető diadalmenet helyett a belül forrongó indulatokra, feszültségekre és az eltakaríthatatlan családi mocsokra koncentrál.

Mindenképpen említést érdemelnek még: Barney és a nők, Biutiful, A bőr, amelyben élek, Éjfélkor Párizsban, X-Men: Az elsők, The Last Circus, A vizsga, plusz az év legtökösebb filmje: Fast Five