Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

GeexKomix 46.

2011.11.25. 07:00 Rusznyák Csaba

The Walking Dead #91

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adlard
Image Comics


Miközben a tengerentúli tévék a filmsorozat második évadjának közepén járnak (igen-igen, arról is írunk majd), Robert Kirkman képregénye rendületlenül közelít a bűvös, jubileumi, hiper-szuper mérföldkőnek számító 100. részhez. A The Walking Dead most már lassan két éve (!) ugyanazon a helyszínen játszódik. Rick és társai találtak egy falakkal körülvett közösséget, és ott próbálják újra felépíteni a civilizációt, avagy a maguk normális életét az abnormális körülmények közt. Persze ez nem ilyen egyszerű, ugyanis nem csak kívülről vannak állandó veszélynek kitéve, hanem belülről is. Ez az egész „nem menekülünk többé” mentalitás fordulópont lehet a sorozat történetében, amennyiben Kirkman kitart mellette – míg a karakterek sorsát továbbra is szenzációsan alakítja, hiteles és emberi konfliktusokkal építve drámát a zombihorror alapra (Rick és Andrea beszélgetése az előző számban félelmetes volt), az ehhez keretet adó cselekmény egy ideje egy helyben toporog. Van ugyan több szál is, ami ígéretes a (közel)jövőre nézve, de a fő kérdés az, hogy mihez kezd Kirkman ezzel az új szituációval. A lehetőségek végesek, innen nézve vagy azért kell majd menekülniük, mert egy zombisereg betör a falak közé (amire láttunk már egy-két példát korábban), vagy mert valamilyen emberi fenyegetés – kannibálok, diktatorikus kiskárályok, rivális közösségek – üti fel a fejét (amire szintén). Bármelyik is történne, csalódnék Kirkmanben. Most ott kell tartania a sztorit a falak között, és így mutatni valami olyat, amilyet még nem láttunk – ez eddig mindig sikerült neki, remélhetőleg most is fog. Úgyis ideje már, hogy megint jöjjön valami nagy PILLANAT, valami, amitől összeszarod magad, valami, ami minden prekoncepciót pofáncsap és kiröhög – mert bár változatlanul élvezem a lassúbb tempót, a karakterek formálását, de lassan kell egy brutális, golyókat megszorító csúcspont, amire mindez kifut.


Criminal: The Last of the Innocent #4

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillips
Icon


Brubaker és Phillips rendületlenül írják-rajzolják a kortárs bűnügyi comic egyik legizgalmasabb sorozatát – a Criminal legújabb sztorijának negyedik, befejező része nemrég látott napvilágot, és nagy örömmel konstatáltam, hogy kissé más, mint az eddigiek. Nem mintha az eddigiekkel bármi baj lett volna, sőt. De megnyugtató, hogy az író ki tud szakadni történeteivel az alvilág sötét bugyraiból, anélkül, hogy a lényeget szem elől tévesztené – eddig mindig gyilkosok, bűnözők, rablók voltak a Criminal főszereplői, de a The Last of the Innocentben egy egyszerű, vidéki kisvárosból származó, gazdag családba beházasodott, fiatal férfi áll az események középpontjában. Riley élete nem fenékig tejfel: felesége iránti nagy szerelme rég elpárolgott (és vice versa), apósa egy seggfej, aki megveti, úszik az adósságokban, és amikor egy családi ügy miatt visszatér szülővárosába, rájön, hogy ott mennyivel boldogabb lehetett volna. De úgy érzi, még nem késő. Csak meg kell ölnie a feleségét. Brubaker ugyanolyan érzékletesen, hitelesen és atmoszférikusan festi meg a házasságon belüli bűnöket, mint azokat, amiket koszos sikátorokban követnek el. Az elmaradhatatlan narráció elviszi az olvasót Riley egyszerű, természetes világába, amit hirtelen gyilkos gondolatok fertőznek meg – a feleség a tervek szerint elpatkol, és úgy tűnik, Riley megússza, de aztán az após szagot fog, és felbérel egy állhatatos magándetektívet. A The Last of the Innocent innentől fogva meglepő módon (a zsánerhez és a Criminal sorozathoz képest is) eltér a hasonló témájú noirok hagyományos forgatókönyvétől, és egészen máshogy, egészen másra fut ki, mint várnád, ebből következően pedig más lesz a történet veleje, üzenete is: a maga noiros romlottságában kifejezetten pozitív (gondolj mondjuk a Match Pointra). És úgy tűnik, Brubaker és Phillips nem utoljára okoztak meglepetést: következő projektjük a Fatale címet viseli, és (idézem) egy „eposzi noir/horror sztori lesz, ami az 1930-as évektől napjainkig fut” legalább 12 részen át. Januárig kell kibírni nélküle.


Fables #110

Történet: Bill Willingham
Rajz: Mark Buckingham
Vertigo Comics


Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy Bill Willingham nagyjából addig tervezte írni a sorozatot, amíg mesehősei le nem győzték a gonosz Ellenséget és Birodalmát. Addig a pontig (kb. a 80. részig) minden gyönyörűen kimunkált, következetes, kompakt és tökéletes. Egy csodálatosan elmesélt modern eposz, ami kreatívan keveri a klasszikus mesék és a mai fantsyk elemeit, némi kellemesen önreflektív, posztmodern beütéssel. Aztán jött a Mr. Dark sztori, a nagy háború egyfajta utóhatásaként, és még az is maradéktalanul méltó volt a Fables híréhez. Azóta viszont Willingham mintha a régen felmerült és elvetett tartalék ötleteit használná fel, és nem igazán tudná, hogy merre, hogyan, és meddig menjen. A sztori több, talán túlságosan is sok szálon fut, meglehetős lassúsággal: hőseink keresik az Északi Szél utódját, Bigby és Hófehérke gyerekei a kegyért versengenek, Bufkin és társai a saját kis forradalmukat készítik elő, a másik három nagy Szél entitás terveket sző, és intrikál, Spratt nővér pedig változatlanul készül valamire, de még mindig nem tudjuk, miért kellene őt komoly fenyegetésként látnunk. Sok a duma, kevés a cselekmény, és több szál is kezdi elveszíteni a vonzerejét (így a bufkinos és a sprattos is). A több párhuzamosan futó sztori hátránya, hogy egy rész alatt egyik sem halad előre érdemben, és hogy nincs olyan karakter, akire több figyelem irányulna, mint társaira, azaz nincs érzelmi fogódzkodó az olvasó számára. Persze Willingham az Willingham, úgyhogy nem tudok nem mosolyogni, ahogy az eredetileg ártalmatlan gyerekrivalizálásos utódkeresés lassan halálos veszélybe fordul – de remélem, hogy lassan kifut a sztori valami komolyabb, súlyosabb, szórakoztatóbb eseményre, mert az nem volna jó, ha sokéves kiválóság után a Fables lassan belesüppedne a nagy átlagba. Most ugyanis oda tart.


Fear Itself #7


Történet: Matt Fraction
Rajz: Stuart Immonen
Marvel Comics


Fucking hell, hogy ez mekkora szar volt! Ezek az éves, nyári mainstream képregényes eventek amúgyis hajlamosak rá, hogy felfújt lufikként kipukkadjanak, de ennyire üressel, érdektelennel és unalmassal még nem találkoztam, és a fináléval Matt Fraction ráadásul annyira alámegy minden addigi mélypontnak, hogy az csak akkor bocsátható meg, ha azóta is szöges korbáccsal csapkodja a lába közét. Vagy még akkor sem. Tehát finálé: a Bosszú Angyalai kétségbeesetten harcolnak Sin és istene, a Serpent megállíthatatlan, világpusztító seregével, miközben Odin az egész Földet hamuvá akarja perzselni, hogy így előzze meg a Serpent hadjáratának kiterjedését Asgardra. Csak néhány apróság: Amerika Kapitány két géppityuval állja a sarat egy egész hadsereg ellen, aminek néhány tagjára még Thor pörölye is csak akkora hatással van, mint egy műanyag hátvakaró, majd pedig harcba szólítja Broxton normál, civil polgárait, akik… mit is csináljanak rakétákkal felszerelt mechák és félistenek ellen? Nézzenek rájuk ferdén? A sztorinak ez az „emberi” aspektusa (a broxtoniak szála) üres szólamokkal, semmiből jövő „karakterfejlődésekkel” és „mi amerikaiak vagyunk, és nem félünk, és összetartunk” giccsömlennyel egészíti ki a sok-sok üvöltő fejjel teli csatákat, amiknek még itt, a végkifejletben sem érezni a tétjét. Nem elég ugyanis kétoldalanként beleadni egy random szuperhős szájába, hogy kurvanagy szarban van a világ, hogy semmi esélyük a túlélésre, hogy most aztán tényleg befellegzett a Földnek és az emberiségnek, ezt alá kéne támasztani: tempóval, érzelmekkel, feszültséggel, monumentalitással, karakterekkel. ÍRÁSSAL, bazdmeg. Ez a képregény nincs megírva. Ez Immonen látványos képeinek egy adott „vezérelv” szerint (Csimm! Bumm! Áááá! Meghaltok! Bumm!) elrendezett panoptikuma. Szégyellje magát Fraction. Szégyellje magát a Marvel. Szégyellje magát, aki végigolvasta, és nem szégyelli magát. Én szégyellem magam mindenki helyett.


Spaceman #1


Történet: Brian Azzarello
Rajz: Eduardo Risso
Vertigo Comics


Ha Azzarello és Risso neve feltűnik egy képregényen, egyből felfigyel az ember, és amint lehet, már olvas is. Naná, ők álltak a 100 Bullets mögött, és mellesleg a DC idei eventje, a Flashpoint is nekik köszönheti az egyetlen érdekes, épkézláb sztoriját (Batman: Knight of Vengeance). Új, kilenc részes minisorozatuk egészen más jellegű, mint ezek: a Spaceman a jövőben játszódik, és egy genetikailag módosított, Orson nevű, jó nagy darab, viszont nem túl eszes egykori űrhajósról szól, aki belekeveredik egy híres nő elrablásába. Ennél sokkal többet akkor sem fogsz tudni a sztoriról, ha elolvasod a képregényt. Az első szám csupa felvezetés, alapozás, és még csak nem is annyira a történet, mint inkább a hangulat, a disztopikus társadalom, a jövőkép szempontjából. Annak viszont szinte tökéletes: akárcsak a 100 Bullets estében, az atmoszféra késsel vágható, a miliő bemutatása szenzációsan életszerű, az aprólékosan kidolgozott, rengeteg információt tartalmazó képektől a direkt erre a célja kitalált, sajátos szlengig (ami kezdetben ugyan irritáló, de hamar hozzászoksz). És persze jó bevezető részként, a Spaceman kínál egy nagy csomó kérdést és lehetőséget a jövőre nézve. Ki valójában a címszereplő? Hogyan és miért módosították a génállományát? Mi ez az emberrablási mizéria? Mi a kapcsolat a múltbeli Mars misszió és a jelenlegi események között (egyébként nagyszerű, ahogy Azzarello a két idősík között ugrál)? Megtörtént egyáltalán az az utazás a Marsra? (Vagy a mostani események nem történnek meg?) Öööö… miről is szól ez az egész? Rég olvastam valamit, aminek lényegéről ennyire kevés derül ki az első szám alapján, de Azzarello és Risso értenek ahhoz, hogy berántsanak egy általuk teremtett világba, és felcsigázzanak. A második szám jövő héten érkezik, talán abból többet tudunk meg.


Star Trek #2


Történet: Mike Johnson
Rajz: Stephen Molnar
IDW


A 2009-es Star Trek áttörő kritikai és közönségsikere után csak idő kérdése volt, hogy a franchise újult erővel térjen vissza a köztudatba a szórakoztató média más területein is. Sokan egy új tévésorozatban reménykedtek, de egyelőre be kell érniük az IDW új ongoing képregényével (nameg a jövőre érkező számítógépes játékkal), ami természetesen a mozifilm eseményei után játszódik. Viszont azzal is be kellene érniük, hogy az első két szám egy az egyben egy klasszikus Star Trek sztori feldolgozása. A Where No Man Has Gone Before-ról van szó, ami a sorozat harmadikként vetített epizódja, egyébként pedig a második pilotja volt (bonyolult), még anno 1966-ban. Mike Johnson egyszerűen annyit csinált, hogy fogta a régi forgatókönyvet, átültette képregényre, és megkérte a rajzolót, hogy Shatner és társai helyett Pine és társai arcát használja a karakterekhez. Oké, egy-két ponton igazított az új mozifilm status quo-jához, de egyébként minden maradt olyan, amilyen volt. Ezt két oldalról lehet nézni: egyrészt jó dolog, hogy ezzel a klasszikus sztorival megismerkedhetnek olyanok is, akik a tavalyelőtti film miatt kapnak rá erre a képregényre, de az eredeti epizódokat nem nézik meg, másrészt határozottan rossz, hogy itt van egy új univerzumunk, kötöttségek nélkül, korlátlan lehetőségekkel, és minden, amit az alkotók kezdeni tudnak ezzel, az a régi történetek felmelegítése. Ráadásul a No Man Has Gone Before ugyan érdekes és izgalmas volt akkor, de azóta eltelt 45 év, és már ezer másik ilyen sztorit láthattunk. Egyébként az átültetés jól sikerült, az írói és a rajzolói munkára sem lehet panasz (sőt, Stephen Molnar néha egészen hatásos képekkel áll elő), csak maga a koncepció hibádzik.


X-Men: Schism #5


Történet: Jason Aaron
Rajz: Adam Kubert
Marvel Comics


A mainstream szuperhősképregények közül kétségkívül ezt vártam a legjobban idén: Jason Aaron a kortárs amerikai comic egyik legügyesebb és legtökösebb írója, az X-Men pedig mindig is a kedvencem volt a pizsamás világmentők közül. A kettő párosítása mégsem sült el olyan jól, mint reméltem volna, pedig ez ráadásul egy komoly mérföldkő a mutánsok történetében. A sztori lényege, hogy egy új fenyegetés hatására kiéleződnek az ellentétek Küklopsz és Rozsomák közt, és ez a kettejük közti szakításhoz vezet – viszályuk pedig szétszakítja az X-eket is. A két emblematikus figurát nem olyan nehéz egymásnak ereszteni, mert dacára annak, hogy az utóbbi években harcostársként és barátként is közelebb kerültek egymáshoz, nyilván egészen másképp látják a világot. Konfliktusukat azonban Aaron leegyszerűsíti, összetett kapcsolatrendszerük egyetlen, egy adott válsághelyzet alatt felforró aspektusát használva csupán – és innen kiindulva máris egymás életére törnek. Ezt az elvi és fizikai síkon is megvalósuló összecsapást ennél jóval aprólékosabban és drámaibban kellett volna felvezetni, különösen, hogy Rozsomák ezt megelőzően nem igazán lépett fel Küklopsz egyre „diktatórikusabb” és egyre piszkosabb, kétségbeesettebb, egyre megkérdőjelezhető eszközökhöz nyúló vezetési attitűdje ellen. Viselkedésük gyerekes: mint tesztoszteronnal túlfűtött kocsmában hőzöngő tinik, úgy esnek egymásnak, természetesen felemlegetve régi, közös szerelmüket is, mint újabb sérelmet, és még akkor sem hagyva abba a küzdelmet, amikor már készül őket darabokra robbantani az a fenyegetés, ami miatt az egész szituáció kialakult. Pedig jó a képregény ritmusa, jó a harc koreográfiája, és jó maga a koncepció is – csak a kivitelezése hibádzik, a drámai, emocionális oldal kellő aláhúzása. Mellesleg: az, hogy az új végveszély mögött 12 éves (!) gazdag, arrogáns, öltönyökben feszítő kölykök állnak, nem segít…

10 komment

Címkék: scifi horror krimi akció fantasy noir szuperhős képregénykritika post apocalypse geexcomix

A bejegyzés trackback címe:

http://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr693408041

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Balakin · http://balakin.blog.hu/ 2011.11.25. 10:31:47

Fables-nél énb is kezdtem ezt érezni, különösen Buffkin szála nem érdekel(nem Buffkin miatt) de még bízok Willinmghamben(amúgy a túl sok pofázás eddig is megvolt a Fables-ben szerintem).
Fear itself meg...áh borzalom. Nem is az, hogy Cap két géppityuval áll ki az istenek ellen de a viselkedése is inkább olyan mint egy zakkant veteráné aki a háborúba képzeli maghát miközben a mekiben áll sorba.
Spaceman tényleg érdekes csak a szleng picit megakasztott de az alkotók miatt mindenépp követni fogom.
Schism nekem tetszett bár lehet csak azért mert a Flashpoint és a FI borzalmai felértékelték.

Aloha 2011.11.25. 11:01:59

Hú, de nagyon egyetértek a Fables-szel kapcsolatban. Az Ellenség legyőzéséig valami zseniális, nem tudtam abbahagyani az olvasást. Aztán a nagy katarzis után olyan szinten ült le a dolog, hogy azóta nem tudom folytatni :S

A The Last of the Innocent nagyon tetszett, engem teljesen sokkolt a kliséktől eltérő befejezés. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy szimpatizálok a főszereplővel, vagy egy tetűnek tartom. A noir jó :)

Rusznyák Csaba 2011.11.25. 11:50:21

@Balakin: A sok pofázás mindig megvolt benne, de eddig mindig érdekesen, megfelelő cselekménnyel és fordulatokkal támogatva. Ezek most hiányoznak, a karakterek meg ráadásul stagnálnak - azt hiszem, Willingham az adversarys sztorifolyammal minden karakterfejlődést szépen kifuttatott, ahogy eredetileg tervezte, aztán azóta nem nagyon tudja, mi mást kezdhetne még velük (Red Rose kivételével, az ő szála nagyon jó volt még egy-két tpb-vel ezelőtt is).

Case · http://streetartbp.hu/ 2011.11.25. 12:29:34

A Schism valami borzalmas volt, az egészen érzödött, hogy nagyhirtelen, kb menet közben találták ki az egészet, kétségbeesetten (gondolom a DC revampnak akartak valami riválist kreálni), borzalmas eröltetett volt a sztori és hatalmas ziccereket hagytak ki.. mint az említett Cyclops vs Wolvie ellentét pl, amiben óriási potenciál lett volna, erre Wolverine jön a bombáival (wtf?), Scott meg elörántja a semmiböl a Jean témát és ennyi. Próbáltak elejtegetni utalásokat itt-ott, hogy mi készül, de azok is eröltetettek voltak, meg közük nem volt a végsö konfliktushoz.
Meg emellé még ott voltak a hatalmas sebként tátongó plot hole-ok (a parton még elpusztíthatatlan Sentinelt lazán lenyomja egy kupac kölök..? a négy résznyi kínszenvedés Prelude to Schism meg SEHOVA nem passzol a sztoriba? akkor mi volt az egyáltalán?). Tetszik amerre megy maga a sztori, mert céltalan és fárasztó volt ez az egész mutánshadsereg és Utopia vonal (köszönjük ezt is jórészt Fracion uraságank), de borzasztó szomorú, hogy egy ilyen buta, hibáktól hemzsegö sztori lett ebböl az egész "történelmi fordulópont, blah-blah" dologból. Nomeg föleg egy olyan hibátlanul kivitelezett és évek alatt, gyönyörüen felvezetett crossover után rossz ilyet látni, mint amilyen a Second Coming volt.

Thom Yerk 2011.11.25. 14:40:45

TWD sztem most azért érdekes, mert amit a börtönben kihozott belőle, az szenzációs volt, és ott épp a letelepedés pillanatában nyúltak bele a dolgokba. szerintem kell egy kis pihi a szereplőknek (bár sejtem, hogy a két év hosszú idő, én mondjuk egyben olvastam el 86 részt a nyáron), mert egyelőre brutálisan bánt/ik velük kirkman. bár az is igaz, hogy ez a belső feszültséges dolog is kezd kifulladni, mert minden szereplő, aki fúdegonosz előbb-utóbb megtér vagy meghal...ez az andreás szál már nagyon rég a levegőben van, annak mondjuk örülök hogy végre kicsit elkezdtek ezzel foglalkozni, és vhogy rick reakciója is tetszett, meg is lepett és érthető is. gondolom most hullani fognak a régi szereplők közül, hogy felrissüljön a sorozat, bár megint elvárás, elvárás és aztán jól nem az lesz :D

Rusznyák Csaba 2011.11.25. 14:50:33

@Case: Ah, igen, a Prelude... külön történet. Az hagyján, hogy tolerálhatatlanul szar, semmitmondó, unalmas, értelmetlen és szájbarágós, de ráadásul még rohadt felesleges is.

ghavin 2011.11.25. 14:54:54

Nem tudom, hogy a váratlan fordulatok, halálesetek és csodával határos visszatérések közepette van-e létjogosultsága a jumping the shark kifejezésnek a Walking Dead kapcsán. Ha igen, akkor Andrea és Rick kanapéjelenetének konklúziója számomra mindenképpen az volt, s figyelembe véve, hogy az Invincible 84. számában is található egy minimum ellentmondásos, szerintem az eddigi karakterfejlődést alapjaiban felrúgó momentum (ami ráadásul a mostani arc fő irányvonalát adja majd), úgy gondolom, hogy Kirkman írói karrierjén elég csúnya szennyfolt lesz ez a 2011-es év.

A Spaceman mindenképpen érdekesnek ígérkezik, s bár értékelem a szerzők azon igyekezetét, hogy a jövőben lehetséges dialektus-módosulások figyelembevételével szövegezték művüket, azért narrációs expozíció nélkül sok volt ez így egyszerre.

A Schismet mostanság készülöm elolvasni, eddig te voltál az első, aki nemtetszését fejezte volna ki az event iránt, így legalább újra egyensúlyba kerültek az elvárásaim.

Amúgy Csaba, most tüntetésből nem fogsz az új 52 címeivel foglalkozni a jövőbeni képregényes cikkeidben vagy csak egyszerűen megcsömörlöttél az első hónaptól? :D

Rusznyák Csaba 2011.11.25. 21:16:07

@Ghavin: De fogok foglalkozni velük - három hónap után (azaz nemsokára) tervezek egy rövid (tényleg rövid) összefoglalót arról, hogy hol tart a dolog. Az első fél év után meg biztosan lesz egy nagyobb lélegzetvételű cikk megint.

ghavin 2011.11.26. 01:11:43

@Rusznyák Csaba: Örömmel hallom, s bízom benne, hogy előhalásztad a Flash számokat, ha azok korábban netán a kukában landoltak volna (az elsőt rendesen lehúztad), ugyanis jelenleg az egyik legerősebb cím a felhozatalból.

Zoo_Lee 2011.11.26. 19:56:11

Az egész Fear Itself egy nagy szerencsétlenség volt a kezdetektől kezdve, ráadásul a fősorozaton kívül megfertőzte az összes mellékszálat is, ami készült hozzá. Egyedül a háromrészes Pókember mini, és a Vasember részek voltak jók, azokban eltalálták a hangulatot, a pánikot (a Bosszú Angyalai sorozatokban meg talán még jobban melléfogtak, mint a fősorozatban)