Most, hogy J.J.Abrams új Star Trek filmje feldübörögni készül a mozikban, vessünk egy gyors pillantást nagyszerű és csapnivaló elődeire, minden még soha nem szexelt, anyukájával élő, kapitányi hídként berendezett szobában alvó hardcore ősgeek örömére. Térhajtómű üzemképes, tachyon részecskékkel vigyázni, indulás!

Star Trek: Űrszekerek (Star Trek: The Motion Picture, 1979)

„Mind a saját képmásunkra teremtjük meg Istent.”



Vajon volt olyan Star Trek rajongó, aki nem nyúlt magához, amikor ült a moziban 1979-ben, és a kamera szép lassan, méltóságteljesen, percek (!) alatt körbejárta az Enterprise csillaghajót, miközben fenségesen zengte himnuszát Jerry Goldsmith feledhetetlen, Oscar díjra jelölt (és sajnos csak jelölt) zenéje? Kötve hiszem. Robert Wise, korának egyik legnagyszerűbb rendezője volt, és bár rengeteg műfajban kipróbálta magát (annál többen talán csak Stanley Kubrick tette – vagy még ő sem), de szíve mindig visszahúzta a sci-fihez. Tessék csak megnézni A nap, amikor megállt a Földet (természetesen az eredetiről van szó, nem a keanus hányadékról), Az androméda törzset és persze a Star Treket – ami egyébként egy soha meg nem valósult, 1978-ra tervezett második Űrszerekek sorozatból, a Star Trek: Phase II-ből nőtt ki. Az akkor már rég legendás sorozat Willard Decker parancsnokkal kiegészült legénységének első mozis kalandjában az Enterprise-nak egy Földhöz fenyegetően közelgő, teremtőjét kereső, óriási engergiafelhőval akad össze fotonbajsza: a sztori ravasz fonákjaként az emberiséget saját egykori kreálmánya veszélyezteti (ez az ötlet akkoriban még nem volt annyira elhasználva, mint manapság), a megoldás pedig az ember és a gép (akkoriban szintén eredetinek számított) egybeolvadása. Vérbeli science fiction ez a javából (még inkább, mint a korábbi sorozat), erőteljes, epikus atmoszférával, és egy igencsak lassú (a mai közönségnek talán túlságosan is) folyású cselekménnyel, amiben a hangsúly az intelligencián, kreativitáson és gondolatokon van, nem pedig az akción. Megvan benne minden, ami egy Star Trek filmhez elengedhetetlen – és talán egy kicsit még több is.



Star Trek 2: Khan haragja (Star Trek: The Wrath of Kham, 1982)

„Sosem néztem szembe a halállal. Átvertem a halált.”



Sok rajongó és kritikus egybehangzó véleménye alapján az eddigi legjobb Star Trek mozifilm. De az biztos, hogy az egyetlen, ami konkrét folytatása az eredeti, ’60-as évekbeli tévésorozat egyik epizódjának. A Space Seedről van szó (első évad, 22. rész), amiben az Enterprise hátrahagy egy bolygón egy rakás genetikailag felturbózott „supermant”, akiknek élén Khan áll (Ricardo Montalbán szenzációsan alakít a mozifilmben). Ez persze visszatekintve nyilvánvalóan nem volt egy bölcs döntés, minthogy a másfél évtizedig mostoha körülmények közt sínylődő emberek végül jó adag dühvel és bosszúvággyal fűtve szabadulnak el a börtönükké vált bolygóról, és más vágyuk sincs, mint hogy jó alaposan seggberugdossák az Enterprise utolsó útjára készülő Kirk kapitányt – még akkor is, ha az egész Univerzum belerokkan. Nicholas Meyer filmje már jóval akciódúsabb, kalandosabb hangvételt üt meg, mint elődje, ami nem véletlen: bár az első film idővel kivívta az őt megillető elismerést, bemutatásakor csúnyán leszedték róla a keresztvizet, olyannyira, hogy még a sorozat atyaúristenét, Gene Roddenberryt is páros lábbal rúgták ki a projektből. Szerencsére a dinamikus és látványos akciók mellett azért megmaradtak a Star Trek világában elengedhetetlen gondolatok, amik itt a halál, annak elfogadása és az azzal való szembenézés, illetve az újjászületés körül forogtak: ld. a katartikus finálét, ami Spock halálával, egy bolygó születésével és Kirk szellemi megfiatalodásával koronázza meg a robbanó torpedók és a kérlelhetetlen bosszúvágy vad kalandorgiáját. A Khan haragja egyben kiindulási pontként is szolgált a folytatásokhoz – hiszen a hegyesfülű vulkáni nem maradhatott igazán „halott”…



Star Trek 3: Spock nyomában (Star Trek III: The Search for Spock, 1984)

„A barátja voltam, és örökké az leszek.”



Ironikus, hogy Leonard Nimoynak olyannyira tele volt a töke Spock karakterével (már a tervezett második tévésorozatban, a Phase II-ben sem akart játszani), hogy csak úgy egyezett bele a második (egyébként igen szép sikert aratott) filmbe, ha a vulkáni elpatkol a végén – aztán ezután mégis úgy döntött, hogy visszatér a szerephez, sőt, még meg is rendezte a Khan haragja folytatását. A történet szerint a szinte ronccsá lőtt Enterprise-zal hazatérő legénység rájön, hogy az előző film fináléjában látott bolygó újjászületésével az oda koporsóban kilőtt Spock visszatért az életbe, ám teste csak üres burok, mert katrája (lelke) McCoy doktorba szállt, aki ebbe előbb-utóbb belehal. A testet egyesíteni kell hát a lélekkel, és mivel a Föderáció megtiltotta, hogy bárki a bolygó közelébe menjen, Kirkből és tisztjeiből lázadók lesznek, akik ellopják a leszerelésre váró Enterprise-t, és elindulnak, hogy megmentsék két barátjukat – és hogy megakadályozzanak egy klingon vezért az Univerzum talán legpusztítóbb fegyverének megszerzésében. A Spock nyomában lehetetlen feladatra vállalkozott: fel kellett támasztania egy karaktert, aki nagyon látványosan, és úgy általában, nagyon elhalálozott az előző rész végén, ez pedig mindig kínos téma (Nicholas Meyer épp azért nem vállalta újra a rendezést, mert szerinte hiba volt Spockot visszahozni). A stáb azonban tisztességgel megoldotta feladatát: a harmadik Star Trek mozifilm méltósággal kezeli a karakter halálát és újjászületését, nem válik nevetségessé, és egy újabb látványos, mozgalmas űrkalanddal gazdagítja a sorozat legendáriumát (nameg egy remek Christopher Lloyddal, klingon kapitányként). Ja, és gyönyörű, ahogy az Enterprise a film végén szénné ég a légkörben, nem beszélve arról, hogy ezzel a fordulattal lökik az írók a cselekményt a negyedik rész felé, ami végre lezárja a Khan haragjával kezdett laza történetláncot.



Star Trek 4: A hazatérés (Star Trek IV: The Voyage Home, 1986)

„Ez egy hihetetlenül primitív és paranoid kultúra.”



És íme, a Disney-Star Trek, amiben nincsenek csúnya-rossz klingonok, romulánok, vagy más rusnya, kevésbé barátságos földönkívüliek. A rendező maradt Leonard Nimoy, aki bevallottan egy könnyedebb hangvételt akart megütni Kirk és társai negyedik mozis kalandjával – és örömünkre vagy bánatunkra, ez sikerült is neki. A hazatérésben a legénység még mindig az előző részben zsákmányolt klingon hajóval utazik (mivel az Enterprise ugyebár tűzcsík lett egy bolygó egén), és össze is találkozik egy idegen életformával, ami a Föld légkörének (naná) elpusztításával fenyegetőzik – méghozzá a kihalt bálnák nyelvén. Hőseink visszautaznak hát a jelenbe (vagyis 1986-ba), hogy az akkor még élő állatok segítségével kommunikálni tudjanak az idegennel, és ismét elodázzák a kék bolygó megsemmisülését. Az alkotók minden korábbinál hangsúlyosabban ráfeküdtek a humorra, és lényegében egy időutazós vígjátékot készítettek, aminek helyzetkomikumaihoz (jövőből érkezett emberek tanácstalanul, csodálkozva botladoznak a jelenben) általában csak ürügyül szolgál az újabb végveszély szcenárió. Az erőszak-, fotontorpedó-, fézer-, és rosszfiúmentes epizód könnyed hangulatába persze szükségszerűen belekeveredtek a magvas zöld gondolatok, és végül az egészből egy természetvédelmi példabeszéd lett. A hazatérés sava-borsát az egész történet sajátos bája adja meg, bár ez a játékidő egy jelentős részében kevésnek bizonyul, főleg a korábbi okos, feszes és látványos kalandok után – így az első olyan Star Trek film, ami bár élvezetes, de bizony hagy kívánnivalókat maga után. Még akkor is, ha ebben kap a legénység először egy új Enterpise-t a sorozat történelmében (a geekeknek: NCC-1701-A).



Star Trek 5: A végső határ (Star Trek V: The Final Frontier, 1989)

„Nem akarom, hogy megszabadítsanak a fájdalomtól! Szükségem van a fájdalomra!”



Ebben a filmben Kirk kapitány szembeszáll Istennel, és legyőzi. Akartok tippelni, hogy ki rendezte? Mivel a negyedik rész igen szép sikernek bizonyult (133 millió világszerte), nem volt kérdés, hogy mielőbb érkeznie kell a következő felvonásnak. Az istenkeresési odüsszeia ötlete (Sybok, egy renegát vulkáni, nem mellesleg Spock féltestvére eltéríti az Enterprise-t, hogy megkeressen egy istenszerű lényt) magától Shatnertől származott, de már a forgatókönyv írásakor komoly problémák jelentkeztek. A színészeknek nem tetszett az elkészült szkript, át kellett hát írni, és persze a stúdió is beleszólt a dolgok menetébe. Érthetően vérszemet kaptak a könnyed hangulatú A hazatérés sikerétől, így aztán ebbe a részbe is több humort akartak, még akkor is, ha az esetleg a karakterek rovására ment (márpedig arra ment) – nem beszélve arról, hogy a meglehetősen komoly (és egyébként egészen érdekes) témához sehogyan sem illettek az állandó poénkodások. A végül roppant bután megírt, és még butábban kivitelezett főszálhoz, mely a galaxis, Isten, és úgy általában az élet titkainak megfejtésével kecsegtetett, még kínos erőltetettséggel becsatlakozik egy klingon parancsnok, aki természetesen az Enterprise elpusztítására tör, csak azért, hogy a dögunalmas metafizikus hablatyot kiegészítse némi hasonlóan dögunalmas, és mellesleg kritikán aluli trükkökkel életre hívott akció. De mi mást várhatnánk egy olyan filmtől, ami azzal kezdődik, hogy Kirk, Spock és McCoy egy tábortűz mellett énekelnek a Yosmite Nemzeti Parkban? Valaki lőjön le egy fézerpuskával…



Star Trek 6: A nem ismert tartomány (Star Trek VI: The Undiscovered Country, 1991)

„Nem bízik bennem, ugye? Nem csodálom. Ha eljön ez a szép új világ, a mi generációnknak lesz a legnehezebb élni benne.”



A Star Trek, jó sci-fiként mindig is igyekezett reflektálni a jelen problémáira, így aztán nem csoda, hogy az 1991-es hatodik rész a két nagyhatalom, Amerika és Oroszország közti kapcsolatot választotta kiindulópontjául. A sztori szerint az egymással régóta konfliktusban élő Föderáció és Klingon Birodalom tűzszünetet készül kötni, ám egy, a harcos nép elleni támadás, melyért az Enterpise-t teszik felelőssé, újra szembefordítja egymással a hatalmakat, és a totális háború elkerülhetetlennek látszik – Kirkékre hárul a feladat, hogy tisztára mossák nevüket, és megharcoljanak a békéért. A Shakespeare-idézetekkel és utalásokkal gazdagon tarkított hidegháborús allegória mintha csak Andrew Davis 1989-es Kereszttűzben című filmjének forgatókönyvét vette volna kölcsön (még a fináléjuk is kísértetiesen hasonló), de ezt ne vessük a szemére. A rendezői székbe visszatért Nicholas Meyer, aki (többek közt) Leonard Nimoy sztorijából egy feszes tempójú politikai thrillert rendezett, kellő mennyiségű akcióval, csipetnyi humorral és ügyes trükkökkel (annak ellenére, hogy A végső határ kritikai és pénzügyi kudarca után bizony megnyirbálták a költségvetést). És minthogy a film témája a változás, és a változás elfogadásának szükségessége, az egyik jelenetben még az a kérdés is felmerül, hogy Kirk (illetve Shatner) és Spock (illetve Nimoy) nem túl öregeke-e már erre a feladatra. Mint eztán kiderült, azok, és a siker ellenére (csaknem 100 millió világszerte egy olyan évben, ami katasztrofális box office ereményeiről hírhedt) a hatodik résszel lezárult egy korszak, és már csak a stafétabot átadása volt hátra.



Star Trek 7: Nemzedékek (Star Trek: Generations, 1994)

„És most bocsásson meg, kapitány. Randevúm van az örökkévalósággal, és nem akarok elkésni.”



A Nemzedékek internettörténelmet írt: ez volt az első mozifilm, aminek reklámozása céljából külön honlap jött létre – ehhez képest a vegyes fogadtatást kapott mű amerikai bevételeire a készítők csalódásként tekintettek (noha a világszerte összeszedett 118 millió nem hangzik rosszul a 35 milliós büdzséhez képest). Az új nemzedék című sorozat (majd később a Deep Space Nine, a Voyager és az Enterprise) írói és producerei, Ronald D. Moore és Brannon Braga előálltak egy szkripttel, ami egy Nexus nevű anomáliának hála összehozza a sorozat két nagy kapitányát, Kirköt és Picard-t, akiket amúgy csaknem nyolc évtized választ el egymástól. Az elsőfilmes David Carson kezébe adott Nemzedékek egészen a feléig kiválóan működik: gyors, ötletes, látványos, ügyesen használja az érzelmeket megélni vágyó android, Data karakterét, és szépen építi fel az ellentéteket Picard, és ellenfele, Soran (Malcolm McDowell) között, azzal, ahogy bemutatja, mennyire eltérően reagálnak személyes tragédiáikra. Aztán amikor a két főszereplő találkozik a boldog öröklétet biztosító Nexusban, minden darabjaira hullik. Vagy tényleg el kellene hinnünk, hogy a minden útjába eső nőt meghúzó, és minden útjába eső férfit pofánverő űrcowboy és vérbeli kalandor, Kirk, leghőbb vágya az, hogy kandallójához hasogasson tüzifát az erdő szélén – mellesleg tökegyedül? Kit néznek hülyének? És amikor a két kapitány egymás oldalán ellovagol a fénybe, hogy megvívják végső csatájukat Sorannal… na, ott már a legjámborabb és legelvakultabb Star Trek fan is önkívületben szórja a filmre a választékos klingon átkokat. A legrosszabbul pedig William Shatner járt: nemcsak, hogy kétszer hal meg, és másodszor igen sziruposan, de Patrick Stewart ráadásul úgy lejátssza a vászonról, mintha ott sem lenne.



Star Trek 8: Kapcsolatfelvétel (Star Trek: First Contact, 1996)

„Bátor szavak. Több ezer fajtól hallottam már őket, több ezer világon, bőven mielőtt világra jöttél. De mostanra mind borg.”



Aligha volna túlzás a kollektív tudattal rendelkező, és abba minden életformát asszimiláló borgot a legfélelmetesebb Star Trek gonoszoknak nevezni – és lefogadom, az alkotók alig várták már, hogy szélesvásznon is bemutathassák őket a nagyérdeműnek. Erre persze várni kellett az első teljes egészében új nemzedékes filmre, amit a Picard elsőtisztjét, Rikert alakító Jonathan Frakes rendezett. (Ő mellesleg később olyan szörnyűségeket követett el, mint az Időstoppolók és a Viharmadarak, de ezeket a Kapcsolatfelvétel fényében hajlamosak vagyunk majdnem megbocsátani neki.) A producerek egy része borgos, egy másik része meg időutazós sztorit akart, és végül a kettőt sikerült egy roppant erőteljes filmbe összemixelni. A borg rátámad a Föderációra, és bár az Enterprise elpusztítja a kockahajót, egy kisebb gép elmenekül a múltba, és megakadályozza, hogy a Föld kapcsolatba lépjen a galaxis többi részével – így nincs Föderáció, a kék bolygót pedig teljes egészében a borg népesíti be. Az Enterprise-nak egyetlen választása van: követni az ellenséget a múltba, és visszacsinálni mindent. A Kapcsolatfelvétel a Star Trek legszebb hagyományait követi. Izgalmas, fordulatos temporális űrkaland, egy rövid, de roppant intenzív csatával az elején, végig fenntartott feszültséggel, alapvetően komor, de James Cromwell részeges Cochrane-jének köszönhetően vidám pillanatokkal is szolgáló hangulattal, és egy szépen megírt és eljátszott dilemmával a bosszúról és azzal járó megszállottságról (merthogy Picard-t ugyebár egyszer asszimilálta a borg). A pozitív kritikai visszajelzésnek (a nyolcadik filmet máig az egyik legjobb Star Treknek tartják) és a világszerte összeszedett csaknem 146 millió dollárnak köszönhetően pedig nem is volt kérdéses, hogy hamarosan érkezik a következő rész. Az új legénységgel a sorozat is új erőre kapott.



Star Trek 9: Űrlázadás (Star Trek: Insurrection, 1998)

„Emlékszik még azokra az időkre, mikor felfedezők voltunk?”



Igaz, ez az erő sajnos igen hamar kifulladt. Jonathan Frakes második Star Trek mozija hosszú, elnyújtott, lagymatag sci-fi akció lett, ami leginkább olyan benyomást keltett, mintha nyögvenyelve vászonra erőszakoltak volna egy kétrészes tévéepizódot. A történet a békés Ba’ku nép bolygóján játszódik, amelyet az azt körülvevő űrből olyan sugárzások érnek, amik gyógyító és fiatalító hatásuknak hála meghosszabbítják az életet. A Föderáció egy admirálisa titokban szövetkezik a Son’a néppel, hogy közösen, ha kell, erővel eltávolítsák a Ba’kut a bolygóról, és maguk aknázzák ki az abban rejlő lehetőségeket (szóval ezúttal az európai telepesek indiánűző földfoglalásai gondoskodnak a szokásos, star trekes allegóriáról). Picard kapitány számára azonban ez természetesen elfogadhatatlan, és tisztjeivel együtt fellázad a Föderáció ellen, kockára téve életét, hírnevét, karrierjét és hajóját. Az Űrlázadásban tagadhatatlanul vannak jó ötletek, és remek pillanatok (pl. Data „megőrülése” és elfogása a sztori elején), sőt, ezúttal a könnyedebb hangvétel sem megy a néző idegeire: a bolygó adottságainak köszönhetően a pubertáskor egyes nehézségeit újra átélő Worf például kifejezetten vicces – főleg Riker megjegyzése jókora pattanására: „A klingonok semmit sem apróznak el.” Ám a rendkívül trehány, dühítően sablonos, és az akciók időzítésében is sokszor kudarcot valló forgatókönyv összességében gátat vet az élvezetnek, és akkor még nem is beszéltünk a Picard és egy helyi nő közt szövődő, émelyítően giccses, és döglesztően unalmas szerelmi szálról. Felfújt tévéfilm ez, amiben az egykor sokkal szebb napokat látott F. Murray Abraham tovább blamálja magát az Enterprise legénységének aktuális, és mellesleg egyáltalán nem túl fantáziadús ellenfeleként. Az egyetlen igazi fény a középszerűségben itt is Stewart alakítása, és Data általában hasztalan (és ironikus módon abszolút emberi) küzdelme az emberségességért.



Star Trek 10: Nemezis (Star Trek: Nemesis, 2002)

„Az én életem értelmetlen, amíg maga életben van. Mi vagyok én, amíg létezik? Egy árnyék? Egy visszhang?”



Stuart Baird (aki korábban egyáltalán nem ismerte a sorozatot) filmje volt az első komoly szög a Star Trek most úgy tűnik, csak ideiglenes koporsójában. A minden addiginál nagyobb költségvetés (60 millió) minden addiginál alacsonyabb bevételt eredményezett (67 millió, noha ebben komoly szerepe lehetett annak, hogy olyan filmekkel együtt mutatták be, mint a Halj meg máskor, A Gyűrk Ura: A két torony és a Harry Potter és a Titkok Kamrája), és nem voltak elégedettek vele sem a kritikusok sem a rajongók. Pedig a Nemezis ügyesebben mixeli össze a modern kor elvárásait (látványos akciók) a franchise hagyományos értékekeivel (gondolatiásg), mint J.J. Abrams új tini Star Trekje. A történet középpontjában a Romulus új praetorja, Shinzon áll, aki Picard klónja, és aki a Föld elpusztítására készül, hogy aztán kikiáltsa magát a Romulán Birodalom vezetőjének. A Nemesis a franchise egyik legkényelmetlenebb kérdését teszi fel: minthogy Picard és Shinzon genetikailag azonosak, vajon előbbi is kegyetlen, amorális gyilkossá vált volna, ha utóbbihoz hasonlóan száműzetésben és kényszermunkát végezve nő fel? Avagy mitől ember az ember? Csak a körülmények formálnak minket, vagy van valami más is, ami meghatározza, milyenné válunk? Noha az egyébként húsbavágó dilemma filmvégi feloldása kissé szájbarágós, meghatározza a film súlyos, sötét hangulatát, amit a legtöbb elődtől eltérően egyáltalán nem könnyít semmilyen komikus felhang. Ami pedig az akciókat illeti, azok a legdinamikusabbak és leglátványosabbak, amiket valaha Star Trekben filmben vagy sorozatban láthattunk (na jó, leszámítva talán a Deep Space Nine egy-két lélegzetelállító űrcsatáját), így bár a Nemezis az általános vélekedés szerint minden téren bukásnak számít, mégis érdemes próbát tennie vele azoknak, akik szeretik a sci-fit, függetlenül attól, hogy ismerik a Star Treket, vagy sem.