A cím kicsit megtévesztő, mert ez a kilencrészes minisorozat nem Batmanről, hanem egyik ősellenségéről, Ra’s Al Ghulról, és két lányáról szól, és ennek megfelelően inkább egy fordulatos, több évszázadot felölelő, tragikus családi melodráma, mintsem egy klasszikus jellegű szuperhős-történet. Az író, Greg Rucka Batman franchise-ba való bevonása egy rég esedékes vérfrissítés volt a ’90-es évek végén, amikor már szinte ugyanaz a féltucatnyi író vitte a Sötét Lovaghoz kapcsolódó füzeteket hosszú-hosszú évek óta, és egyre ritkábban voltak képesek kiemelkedni az ötlettelenség mocsarából. Ezt 1999-ben a No Man’s Land változtatta meg, és a Death and the Maidens is jó példa volt annak demonstrálására, hogy egy új kreatív gárda mihez képes kezdeni egy régi, sokat használt karakterrel – akár egy kis retconálás árán, ha szükséges. De mielőtt belevágok a mini méltatásába, nem árt leszögezni, hogy ha nem ismered a középpontban álló karaktereket, és korábbi kapcsolataik alapjait, akkor nem sokat fogsz tudni kezdeni vele – azért persze nem kell megijedni, hisz ha olvastál mondjuk két sztorit az Al Ghulokról, akkor nagyjából képben leszel.



A történet elején megtudjuk, hogy a rég ismert, eredetileg Bruce feleségének szánt Talián kívül Ra’s Al Ghulnak van egy másik, Nyssa nevű lánya is, aki az évszázadok során először elhidegült, majd végleg elfordult apjától annak népirtó tervei, és nem utolsósorban amiatt, hogy magára hagyta egy náci haláltáborban. Végül (köszönhetően annak, hogy a lazarus gödrök által örök fiatalságra tett szert) megéli utolsó leszármazottjának, ükonokájának a halálát, és bosszút forral Ra’s ellen, amiben Taliának is komoly szerepet szán. Közben Ra’s magától is haldoklik, mert vállalatbirodalmán keresztül Batman módszeresen elzárja tőle a halhatatlanságát biztosító lazarus gödröket, így felkeresi ellenségét, és megpróbálja rábeszélni, hogy hagyjon fel e tevékenységével, hiszen ez így egyenlő a gyilkossággal. Ezzel pedig a Sötét Lovag is belekeveredik Nyssa veszélyes játékába.



A Death and the Maidens egyetlen komoly negatívuma az lehet, hogy néha úgy tűnik, Batmant csak azért szőtték bele a cselekménybe, hogy a sorozat jobban eladható legyen, ugyanis a sztori egy-két, szinte elhanyagolható aspekutást leszámítva a világ legnagyobb detektívjének semmilyen lényegi szerep nem jut benne. Ahhoz képest pedig meglehetősen sokat van jelen, és hogy miért, arra bizony nem adható egyenes válasz. Ra’s az egyik Lazarus gödör használatáért cserébe egy vegyszert ajánl fel Bruce-nak, aminek segítségével állítása szerint beszélhet a holtakkal. A főhős némi hezitálást követően elfogadja az ajánlatot, és egy (szerencsére) nem teljesen megmagyarázott látomásban/álomban/tudatállapotban/valóságban találkozik szüleivel, és ily módon szembesül a Batmanre pazarolt életével kapcsolatos véleményükkel. Az évtizedek során sokan sokféleképpen nyúltak vissza a karakter létezését meghatározó tragédiához, de Rucka itteni próbálkozása a legjobbak és legkreatívabbak közé tartozik. Batman legnagyobb félelmével, szülei egyet nem értésével szembesül, és azzal, hogy 25 év elteltével immár semmit nem képes érezni a halálukkal kapcsolatban. Ez a teljes mini harmadán (!) átívelő jelenet roppant erőteljes, okosan megírt és nehezen felejthető, viszont a tényleges sztori szempontjából semmi jelentősége (hacsak a szülők jóváhagyására áhítozó Bruce-t nem állítjuk párhuzamba a gyerekeinek az ő saját útjára terelésén fáradozó Ra’sszal, de ez kicsit erőltetettnek tűnik).



Ettől a furcsaságtól eltekintve viszont a Death and the Maidens egy első osztályú történet. Rucka kevés akcióval szolgál, és viszonylag lassú tempóban szövi a szálakat, így alkalma nyílik rá, hogy a szokásosnál jobban koncentráljon a karakterekre – a gonoszokra éppúgy, mint a főhősre. A Ra’s és lányai közti bizarr, félelmetes és jól átgondolt kapcsolatrendszer példás alapossággal és ötletességgel megírt (Talia „agymosása” hátborzongató jelenet), a velük kapcsolatos érzelmi csúcspontok kivétel nélkül hatásosak, mindegyikük motivációja alaposan tisztázott és érthető (szépen kifejtett pl. a Superman likvidálására szőtt terv), több száz évre visszanyúló történetük pedig sajátos monumentalitást varázsol a sorozat hátterébe. Rucka végül bátran felrúgja a Batman-Talia-Ra’s háromszög évtizedek óta fennálló, és apró kitérőktől eltekintve változatlan status quo-ját, egészen új irányt mutat a karaktereknek, és egy régi ellenségeskedés végére tesz szép és elegáns (bár mint később Grant Morrison jóvoltából kiderült, nem végleges) pontot.



Rucka mellé Klaus Janson szegődött el rajzolónak, aki általában „csak” kihúzóként ismert, méghozzá elsősorban a The Dark Knight Returns és a ’80-as évek eleji Fenegyerek miatt – stílusa ennek megfelelően láthatóan rímel Frank Millerére, aki azokat rajzolta. Ám míg a panelek elrendezésével komoly dinamikai érzékről tesz tanúbizonyságot, és méretük, formájuk váltogatásával rutinosan vezeti az olvasó tekintetét, szögletes vonásai (legalább a nőknél nem ártott volna finomítania rajtuk), kemény és elnagyolt arcai nehezen passzolnak a karakterközpontú, érzelmekre nagy hangsúlyt helyező történethez, a mozgás ábrázolásánál pedig főleg esetlennek tűnik. Pedig nagy kár, hogy a remek (még ha nem is hibátlan) történetet nem támogatja hasonlóan erőteljes rajz – így az összkép kicsit vegyesebb a kelleténél, de ez ne tántorítson el senkit. A Death and Maidens így is a 2000-es évek egyik legjobb Batman képregénye.

 


Death and the Maidens, 2003-2004
Történet: Greg Rucka, Rajz: Klaus Janson