Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

Képregénykritika: HÓDÍTÓK VÉGZETE (Delta Vision, 2007) *****

2008.02.26. 16:27 Santito

És akkor a Hódító seregei nekiindultak, hogy leigázzák a világot...

Kis hazánkban viszonylag szűk körben ismertek a francia nyelvterület legendás szerzői és alkotásaik (itt most ne vegyük figyelembe a kommunista érában a Pif Gadget farvizein érkező, a Kockásban és a Hahotában megjelenő, jobbára gyerekeknek szánt történeteket, valamint a találékony gall és az árnyékánál is sebesebb cowboy kalandjait), ez a helyzet azonban köszönhetően néhány magyar kiadó bátorságának, rajongásának és elkötelezettségének az utóbbi pár évben változni látszik. Eddig megismerhettük Joanne Sfar (A Torony, A rabbi macskája), Enki Bilal (A szörny ébredése) és Moebius (Fekete-fehér, Papírmozi) nevét, most pedig (hihetetlennek tűnik számomra, ahogy most leírom) Jean-Claude Gal és Jean-Pierre Dionnet van soron. Utóbbi egyike a mára legendássá vált Métal Hurlant (szó szerint Üvöltő Acél, melynek amerikai inkarnációja jelenleg is Heavy Metal néven fut), a jobbára sci-fi és fantasy képregényeket publikáló magazin és egyben a Les Humanoides Associés francia kiadó alapítótagjainak, olyan illusztris nevekkel együtt, mint Jean Giraud (Moebius) és Philippe Druillet.

A kezdetben hatvannyolc oldalas és három havonta megjelenő magazin adott helyet eredetileg azonak a történeteknek, melyek gyűjteményes kötetének magyar kiadását a Delta Vision kiadónak köszönhetjük, betekintést nyerve a francia képregény igazi hőskorszakába egy monumentális és heroikus fantasy történetfüzéren keresztül. Monumentális, mondom, és valóban, már a Hódítók végzetének prezentálása is letaglózó: egy A4-esnél nagyobb méretű, vastag és fényes papírra nyomott, fekete-fehér, majd' kétszáz oldalnyi eposz, melyet már-már vallásos áhítattal üt fel a vékonyka, kérészéletű szórakozást jelentő szuperhősképregényekhez szokott egyszerű halandó. Arn bosszújának epikus történetszövéséhez alkalmasabb rajzolót nem is választhatott volna a forgatókönyvet jegyző Dionnet, mint Jean-Claude Gal-t, akinek hiperrealista, aprólékosan részletes, majdnem fényképszerű stílusa lenyűgöző, nem véletlenül telik el hét(!) teljes év az Arn bosszújának (La Vengeance d'Arn) és az Arn diadalának (Le Triomphe d'Arn) publikálása között.

A kötetet három francia album (úgynevezett tome), a Hódító serege (Les Armées du Conquérant), a fentebb említett kétrészes hőseposz, valamint egy bónusz történet, A katedrális alkotja. Utóbbi érdekessége, hogy egy amerikai vendégszerző, Bill Mantlo jegyzi, aki a 70-es évek szinte minden futó Marvel sorozatának munkálataiban részt vett, majd kirendelt védőügyvédként dolgozott egészen 1992-ig, amikor is egy szerencsétlen autóbaleset meg nem nyomorította.

Az első album öt, rövid, csattanóval végződő történetet gyűjt össze, melyek közös nevezője a szinte szóról szóra megegyező előkészítés ("És akkor a Hódító seregei nekiindultak, hogy leigázzák a világot..."), és a low fantasy jellemzők, melyek számomra Howard Conan novelláit olyannyira élvezhetővé tették: a mágiaszegény világ, az ősi, komor, ciklopi falakból emelt város, amely életre kelve elpusztítja a megszálló katonákat, a szörnyszülötteknek parancsoló, alattomos boszorkánymester, a hátrahagyott, pusztulásra ítélt katona, aki bosszúból elveszejti az egész sereget, a gőgös hadvezér, akire saját harcosai gyújtják rá a tiszti sátrat és az egymást újra és újra eláruló két barát, ezek mind-mind nagyszerű, groteszk és véres fabulának is beillő sztorik, fantasztikus látványvilággal elénk tárva.

A kötet második és egyben oroszlánrészét Arn kálváriájának, rabszolgasorba vetésének, szökésének, önmagára találásának, hadvezérré és hódítóvá válásának krónikája alkotja, gazdagon kidolgozott, különféle nemzetekkel, törzsekkel benépesített, élő és lélegző, ám egyben komor, véres és kegyetlen univerzumot festve az olvasó elé. Itt mit sem ér az emberélet, senki nem kér, de nem is kap könyörületet, halott istenek, föld alá temetett, elfeledett seregek és lángoló, fekete tavak fenyegetik az óvatlanokat. A nagyívű, gilgamesi és trójai eposzt idéző, sodró és rendkívül erős történetvezetésű mű a hetvenes-nyolcvanas évek francia képregénytermésének legjavát adja, és valóban olyan klasszikus alapmű, amivel már meg kellett ismertetni a magyar olvasókat. Kötelező olvasmány!

9 komment

Címkék: magyar klasszikus fantasy 5csillagos képregénykritika

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr89355324

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

geo 2008.02.26. 17:21:34

Örülök, hogy szerinted élvezetes, mert eddig inkább fanyalgó véleményeket olvastam. Mindenképp bepróbálom, mostmár csak az kérdés mikor. ($)

Az viszont nem tiszta, most akkor hány történetet és melyikeket tartalmazza, egy tartalomjegyzéket beszúrhattál volna.

Azt már csak zárójelben írom, hogy az eddig megismert franciáknál ne felejtsük Van Hamme-ot se: XIII,Sörmesterek,Largo.

Santito · http://geekz.blog.hu 2008.02.26. 17:32:51

Van Hamme, jogos, ez kimaradt...

A Hódítók Végzetének tartalma:

- A Katedrális
- A Hódító serege (öt, cím nélküli történet)
- Arn bosszúja (itt a Deltavision nem választotta ketté az Arn bosszúját és az Arn diadalát, hanem egyben, megszakítás nélkül közlik)

a kötetben nincs tartalomjegyzék egyébként...

Balfake 2008.02.26. 18:37:14

Te se választottad ketté a Delta Visiont, a cikk amúgy jó, csak kicsit rövid.

gerike kis g-vel · http://oidipus.deviantart.com/ 2008.02.26. 21:42:05

Képregény börzén akadt meg a szemem rajta, és bár borsos volt az ár (megjegyzem az utolsó forintig megérte, sőtt...) de nemhagyhattam ott. Kulcsszavakban: gyönyörű, igényes, élvezetes. Csak ajánlani tudom. Bár inkább Warren Ellis-es vagyok képregényekben, nagyon tetszett "Jean-Claude Gal-t, akinek hiperrealista, aprólékosan részletes, majdnem fényképszerű stílusa" Kifejezetten szeretem a felszerszámozott "harci" gnú-kat. Szép az egész, a Howardos Conan életérzés bennevan. Nálam ez plusszpont mert énis nagyon szeretem, lehet hogy valakinél nem de az igényesség azt is kárpótolja. end.

virtualdog 2008.02.26. 21:45:12

Szép lassan azért kezdenek beszivárogni az európai képregények is Magyarországra. :)

geo 2008.02.27. 10:07:01

Köszi a tartalmat, így már tiszta.

Pech 2008.02.27. 21:48:51

Nekem szerencsére megadatott, hogy ajándékba kaptam, mert a listámon szerepelt, de sajnos csak a listám végén kullogot... És így hamarabb hozzájutottam e remek alkotáshoz, amit utólag leszűrtem, hogy érdemesebb lett volna a listám "kötlező, minél hamarabb beszerzendő"- kategoriámhoz írnom. Mivel fenntebb olvasható, hogy milyen minőségi kiadásban kaptuk meg. A cikkben sajnos egy nagy hiányoságot és egy nagy hibát fedeztem fel.
A hiányosság szerintem az,hogy nem írtad le, hogy a magyarosítása is kiváló lett. Tökéletesen illik a régebbi beszédstílus a történethez, és végre nem "erőszakolták" meg az idegen írásmodú szavakat, hanem egy kis csillagozással lábjegyszetként kiírták a helyes kiejtést... A betűstílusról annyit hogy tökéletesen illik, ha ilyen volt az eredeti is akkor egyértelmű miért, ha nem akkor meg jó munkát végeztek a magyarok :).
A nagy hibát abban láttam, hogy aki e cikk alapján akarja megveni a képregényt, és még nem olvasta a történetet, az hihetlen mennyiségű, és nagyságú "spoilert" kap, hisz pont a csattanót lövöd le benne....

Zárómondatként annyit: Aki gyűjtő, annak kötelező, nem fogjátok megbánni, engem meggyőztek... (Majdnem olyan jó mint a 300 :) )

Bayer Antal · http://neroblanco.blog.hu 2008.03.01. 20:14:26

Csak egy apró javítandó a cikkben, még mielőtt azt hinné valaki, hogy lányról van szó: nem Joanne, hanem Joann a keresztneve Sfarnak. Mellesleg a Toronynak ő csak az írója, azt Lewis Trondheim rajzolta.
A címadó történetet még megjelenésekor olvastam, bő harminc éve. Érdekes, hogy ami akkor a Métal Hurlant legelső számában a legszokványosabb történetnek tűnt, még ma is milyen jól megállja a helyét. Ezen kívül még csak a Katedrálist tudtam elolvasni, és az is nagyon tetszett. Hangulatos sztorik, rendes mesteri munkák. Bajom a kötettel csak annyi, hogy túl vastag, nehéz kézbe fogni.
Külön köszönöm Santitónak Bill Mantlo sorsának a lenyomozását - nagyon sajnálom, ami vele történt, ezt nem is tudtam. Azt hittem, simán csak kikopott a Marvel forgatókönyvírói közül, amikor jött a sok fiatal.
süti beállítások módosítása